Minden napra egy koant! Koanok és az ontológiai terápiás kettős kötések

Ajánló Kell-e nekünk önismeret? a CIVIL RÁDIÓBAN Válási gyász ellenszere a designgondolkodás az RTL Klubban

Korábbi koanok az ontológiai alapú tanácsadás szolgálatában

• Minden napra egy koant! AMIKOR NŐKKEL KERÜLÜNK KAPCSOLATBA
• Minden napra egy koant! SZELLEMIRTÁST VÁLLALOK!
• Minden napra egy koant! NA, MILYEN AZ EPER?
• Minden napra egy koant! AZ ÉN TANULÁSOM
• Minden napra egy koant! ALÁRENDELŐDÉS A TUDÁSNAK
• Minden napra egy koant! BÁRKI MONDTA
• Minden napra egy koant! A KOANOK LOGIKÁJA 1.: Csípős kérdések
• Minden napra egy koant! A KOANOK LOGIKÁJA 2. : Megkötötted a macskát?

Most megmutatja egy mester, ki is itt a mester

A koanok logikája

"Ha nem értesz egy koant, vagy értelmetlennek véled, olvasd el újra, a hiba nem a koanban van. Ha értesz egy koant, akkor olvasd el újra, mert az értelme nem biztos, hogy az, amiről te azt véled, hogy az a koan értelme."

Tíz év tanulóidő után Tenno elérte a Zen tanítói rangot. Egy esős napon elment meglátogatni a híres mestert, Nan-int. Amikor megérkezett hozzá, a mester egy kérdéssel üdvözölte:

– A saruidat és az esernyődet az előcsarnokban hagytad?

– Igen – válaszolta Tenno.

A mester így folytatta:

– Mondd meg nekem: az esernyődet a cipőd bal, vagy jobb oldalán hagytad?

Tenno nem tudta a választ, és rádöbbent, hogy még nem érte el a teljes tudatosságot. Ottmaradt hát Nan-in mesternél, és az ő keze alatt tanult még tíz évig.

Kérdéseink

• A példabeszéd kapcsán egyetért azzal, hogy sokkal jobban kéne kontrollálni a dolgainkat, fegyelmezettebben kellene helyt állnunk a mindennapi kihívások közepette?
• Az Ön számára milyen haszna van a fenti, tanító történetnek (pl. memóriafejlesztésre hívja fel a figyelmet, rendszeretetre nevel, stb.)?
• Miután elgondolkodott a szöveg értelmén (példamutató rendérzék, alázat, koncentráció), önmagára nézve levont hasznos következtetéseket, olyasmiket, amit már holnaptól bevezet és alkalmaz, a gyerekeinek is átad?

Válaszunk

-Első olvasat-

"Figyeljék a kezem, mert csalok!"

Ahogyan korábban, ezúttal is meglehetősen félrevezetők a vitaindító kérdéseink. A koan (kissé faramuci, zen, tanító történetek) értelme sosem az első olvasatban rejlik.  Azt is mondhatnánk, aki megelégszik a felszínes értelmezésekkel, gondolati sablonokból csapdát hozott létre önmaga és mások számára. Akiknek a gondolkodását klisék és sztereotípiák irányítják, minden bizonnyal erősebben ragaszkodnak a kedvenc sormintáikhoz, megszokott megoldásaikhoz, "ahogy szoktuk"-típusú paneleikhez. Az ilyen emberek nem igen engedik el a korábbi, bevált rutinjaikat, az új lehetőségeket pedig értelemszerűen kevésbé veszik észre és nehezebben fogadják be. Pedig a klisék és sablonok közé szorult élet szükségképpen zsákutcákkal teli és paradox módon (önellentmondást hozva létre) rögtönzéseket igényel.

Azt hisszük, hogy a szokásokkal könnyebben megússzuk az életet, biztonságosabban vesszük a kanyarokat, a hatalmas (élet)igazságok és okosságok épségben megőriznek bennünket a XXI. századi, nagy sebességű (élet)pályán. És pont ezek a mechanizálódott viselkedések kényszerítik az erre felkészületlen (élet)vezetőt újításra. (Újítson, aki nem tud! Na, ez az igazi kettős kötés csak úgy, kisujjból kirázva a jósorsunktól.)

Amennyiben az elakadásokból, kisebb-nagyobb válsághelyzetekből nem kínálkozik gyorsan egy újabb, korábban már sikerrel vizsgázott módszer, fokozottan elveszettnek érezhetik magukat. (Most homlokunkra csapunk és megértjük, miért "virágoznak" Magyarországon a megoldásorientált tanácsadói praxisok és iskolák.) Ha viszont mások (akár a tanácsadók direkt tanácsadással próbálkozva) új, esetleg még nem tesztelt megoldásokat kínálnának, jellemzően gyanakvóvá és távolságtartóvá válnak. (Ezen a ponton pedig megértjük, miért nem működnek valójában a gyakorlatban a megoldásorientált módszerek. Nem megoldás kell, hanem esztétikai élményt nyújtó terv. Design az élet!)

Megoldás a tanácsadás során: Reframing vagy új narratívák (élet- és helyzetolvasatok) bevezetése vagy a teljes paradigmaváltás.
Eszköze: Fogalmi metaforák.

Azon különösen jót nevethetek, hogy bár sokan előemésztett ételt (szürke, transzparens, jellegtelen, unalomig előrágott módszereket, magatartásmintákat) szereznek be és könnyedén lenyelnek (milyen jó is az előemésztett), de öklendeniük kell. Nem friss az étel. Elmennek az orvoshoz (coachoz, mediátorhoz, pszichológushoz, tanárokhoz, trénerekhez, a lélek mérnökeihez), hogy egy másik előemésztett dolgot kérjenek. És ez így megy, míg a pénzük tartja vagy más módon ki nem merülnek, esetleg az élet megkönyörül és eléjük dob egy-egy ünnepet, ahol végre megpihennek és elhihetik, hogy minden rendben. 
Egészen pontosan így járt a példázatbeli mesterünk. Betért egy kolostorba, jól kiképezték (egyenesen mesternek), aztán elegendő volt egyetlen kérdés, hogy lelepleződjenek ezek a klisémesterek.

És mi a helyzet az előregyártott panelekkel kereskedőkkel: a (rossz) tanítókkal, tanárokkal, pszichológusokkal és egyéb felkent tanácsadókkal (a történetben Tennot eredetileg oktató és kinevező elöljáróval)? Intellektuális merényletet követnek el. Ők okozzák, hogy csalódunk a tudományban (Tenno esetében ez lenne a hittudomány). Ugyanezek az emberek forgatják a szemüket: nahát, virulnak a kóklerek, mi nem kellünk senkinek! Ki itt a kókler, emberek? (Tanno, az álmester? Az álmestert képező mester? A tanulás nélkül mesterként magára mutató?)

Fegyelemből lesz a figyelem! Állj! Ez nem a XXI. század?

A koan nem arról szól, hogy miképpen fordítsuk a tekintetünket egyik pillanatról a másikra a legfölöslegesebb dolgok irányába, ezzel hogyan nyomorítsuk meg magunkat és a környezetünket. Arra sem alkalmas, hogy a rend, fegyelem, önmagunkon tett erőszak hasznosságára hívja fel a figyelmünket. Erre elég leckét ad mind a mai napig az iskola. Emiatt aztán ne csodálkozzunk, hogy egycsapásra a bevezető mintakérdésekre hajazó következtetésekkel lettünk ismét szegényebbek. Azt hittük, hogy valami okosat gondoltunk, pedig csak a belénk vert gondolatok gondoltatták ki saját magukat. Nem mi gondolkodtunk, hanem az örökölt gondolatok megszülesztésének segédeszközei voltunk.

-Második olvasat-

A pozitív pszichológia szerint (is) így határozhatjuk meg a boldog embert:
enyhén múltpozitív (nem panaszkodik, mert az múltnegatív), enyhén jelenhedonista (de elsősorban is erőforrásokat halmoz fel és nem emészti el a jövőjét a jelenben, azaz nem dőzsöl mindenáron), enyhén jövőorientált (de nem a tervekkel és azok elemzésével, kivitelezésével foglalkozik folyton).

Ki múltban él, abba vész bele

A példabeli mesterjelölt erősen a múltjára, múltban elért érdemeire támaszkodva, mesterként kereste fel a mesterét. Ha számított, ha nem egy vizsgahelyzetre, semmiképpen sem volt érdemben felkészülve rá. A mester kérdésére ugyanis nem volt válasza. A mester nem arra volt kíváncsi, hogy az ernyő pontosan hol helyezkedik el a térben (mi szüksége lett volna effajta haszontalanságra?), hanem arra, hogy van-e válasz. Egy úgynevezett ontológiai kettős kötést készített elő a vendégének: feltett egy kérdést, ezáltal felállított egy pozíciót. Ebből adódóan, aki kérdez, az a mester (vagyis Nan-in), aki válaszol, azaz a jövevény pedig a diák, akit a mester most lefeleltet. Ha a diák megfelel, akkor is diák. Csak éppen okos diák. Ha elutasítja a kérdést (mondjuk leleplezi, hogy ez valójában vizsga), akkor is diák, mert a tanár paradigmájába ragad. Szó szerint ugyanis az történik, hogy visszautasítja a tanár kérdését. Ez a rossz(alkodó) diák. A megkérdezett csak akkor lehetne mester, ha képes lenne egy ú.n. ellen-kettős kötésre. A válaszon belül képes lenne egy új paradigmát (pl. státuszt) nyitni maga és a mestere számára. Hogy miképpen kell ezt csinálni, álljon itt egy kiváló példa, egy újabb koan (ami önmagában szintén további megfejtésre érdemes):

Miután megnyert sok íjászversenyt, a kérkedő ifjú bajnok kihívott egy Zen mestert, aki az íjászat terén szerzett tudásáról volt híres. A fiatalember bemutatta figyelemre méltó technikáját, amikor egy messzi céltábla közepét elsőre telibe találta, és második lövésével kettéhasította az első nyílvesszőt.

– Nos, megnézem azt, hogy ezt utánam tudod-e csinálni! – mondta az öreg mesternek.

A mester nem ajzotta fel az íjat, hanem megkérte a fiatal íjászt, menjen el vele a hegyekbe. Kíváncsi volt a bajnok, követte hát a mestert a hegyekbe, mígnem egy tátongó szakadékhoz értek, melyet egy vékony és meglehetősen rozoga függőhíd ívelt át.

A mester nyugodtan rálépett az ingatag, veszélyes hídra, és bement egyenesen a közepére. Felajzotta az íját, célba vett egy távoli fát, és elsőre eltalálta.

– Te következel – mondta, és elegánsan visszasétált a biztonságos földre. A fiatalember lebámult a mélységbe, és nem tudta rávenni magát, hogy rálépjen a hídra, így nem tudta célba venni a fát.

– Neked nagy tapasztalatod van az íjászatban – mondta a mester, érzékelve kihívója kínos helyzetét –, de kicsi a tapasztalatod saját elmédben, mely elvétette a lövést.

Szóval, nem lehetetlen megfelelni a kettős kötések okozta kihívásoknak (azaz van valódi megoldás). Az a mester (pl. mester coach, mester mediátor, jó pszichológus, tehetséges tanító, tanár, tréner), aki képes erre. Aki nem tudja a módszert, ne titkolja, tanulja meg! Mindaddig, míg lefelel és felesel, bárhogy is tagadja, csak kisinas marad az Élet Iskolájában...

Azért is nehéz egyébként a mester által felállított csapdára reflektálni (észrevenni és helyesen megfelelni), mert a vizsga egy ártatlan helyzetbe van ágyazva: üdvözlő és gurkászó (a megszokott, felszínes, felvezető) beszélgetési szakaszba van burkolva. Aki mester, nem beszél és nem kérdez feleslegesen. Aki mester akar lenni, maga is kövesse ezt a viselkedésmintázatot, egyéb esetben nem mester, csak egy fecsegő tanonc. Vajon a látogató miért feltételezte a tanáráról, hogy az fecseg? Tudnia kellett volna, hogy ez a helyzet nem a felszínes beszélgetésről szól. Nem tudta, tehát nem mester. De persze, ahogy láttuk, nem ettől működik igazából az ontológiai alapú terápiás kettős kötés. Itt csak megadtuk a kegyelemdöfést. 
Úgy gondolom, ezúttal is igazolódott Weöres Sándor félelmetesen okos verssorának értelme: "Ki, minek gondol, az vagyok annak". Vajon képes-e felismerni a mestert és értékelni egy tanítvány? Feltétlenül csak korlátozott értelemben. Kizárólag egy mester ismeri fel egy másik mester valódi erejét, tudását és kompetenciáit. A tanuló nincs abban a pozícióban, hogy ezt teljes körűen felmérje, mert nincs meg az ehhez szükséges tudása (egyenrangú kompetenciái).

Ki vagy te, mester?

Miért csinálta ezt a mester? Miért kellett neki vizsgáztatnia?

Mit is csinálhatott volna mást a mester? Ha valakit úgy szólítunk meg, hogy mester (anyám, testvérem, ellenségem, stb.), kijelöltük számára a lehetőségeket: mester vagy, tehát taníts! És ő tanít. A vágyteljesítő gondolkodás eredménye beteljesedett. Ha nem akarjuk, hogy vizsgáztassanak bennünket, ne kérjük fel erre a többi, gyanútlan szerencsétlent.

Más szempontból viszont a mester nem vizsgáztat. Nincs szüksége arra, hogy folyton tanítson. A mester nem tud másként élni, csak ahogy egyébként is gondolkodik. Neki nem nehéz ez a kettős kötés helyzet, nem is veszi észre. Csak a tanítvány érzékeli a vizsgát és helyezi magát tanuló állapotba azáltal, hogy képtelen levizsgázni. Ha okosan megfelelne, egy mester-mester párbeszédet teremtene. Hát, ez a tanítás egyik értelme. Nem minket hoznak ilyen-olyan helyzetbe mások, hanem magunkat soroljuk be, éppen magunknak nem tetsző pozíciókba és kategóriákba. A viselkedésünk, a tapasztalatlanságunk, a hozzá nem értésünk árul el és csal meg minden pillanatban. Ne másokat hibáztassunk a nehézségekért, hanem köszönjük meg a tanítást és maradjunk nyugodtan tanulók az alkalmas mestereknél.

Apropó! Ki és mitől mester? Nem lehet, hogy nem az a mester, akiről (a nem mesterek) azt állítják? Müller Péter mint életvezetési tanácsadó nem mester. Nem lehet, hogy a mesterek is tévedhetnek (pl. akik Tennot mesterré avatták)? Nem jó a mérce.  Mi legyen az etalon? Az a vicc, hogy ilyen nincsen. Az a mester, aki éppen ott és akkor mesterként jelenik meg, ahogy és akkor, ha megcsillantja a kompetenciáit. (Ezért szigorúan tilos nevelni, bele verni az iskolában a gyerekbe, hogy kell élni, milyen kompetenciák szükségesek az élethez.)

A zen a jelen fontosságát hangsúlyozza. Jelenben élni. Nem esernyő-helyzetet keresgélni a memóriánkban. Hanem a helyzetnek megfelelni. Nem az esernyő a probléma, vagyis hogy a múltban hová is tettem, hanem a jelen, amikor nem tudok mit kezdeni a múlttal.

Mennyien lehetünk így ezzel?!!

A jelenben érzékelt probléma okát folyton a múltban kutatni. Ez a zsákutca, Erre tanít a koan. Teljesen mindegy, hova tettem a múltban az esernyőt, ki a hibás az esernyő-sztoriért, ha egyébként a jelenben volna olyan tudásom, megfontolásom, képességem, készségem, amivel a felmerülő nehézséget kezelni tudnám. Minden válság tehát alkalom a tanulásra. Kompetenciafejlesztés.

És nincs A-ból B. Vagyis attól, hogy nem emlékszem, hova tettem az ernyőt, abból nem következik szükségképpen, hogy nem vagyok mester. Mert, ha képes volnék a paradigmaváltásra (nem a klisék közé szorító, ezzel a válságot előidéző gondolatok kigondolására, hanem rugalmasan újakat kitalálni), akkor még nyugodtan lehetnék mester. Nincs összefüggés. A hibás, terméketlen (jellemzően múltban kotorászó) összefüggések ugyan a jól tájékozottság látszatát keltik (pl. helyzetfelismerő képesség létére), egyfajta kontrollállapotra utalnak, de ez okozza a vesztünket. Azt hisszük, hogy az a feladat, hogy gondolkodjunk az ernyőről.

Ki meri itt a feltett kérdéseket megkérdőjelezni és zárójelbe tenni nap mint nap???

Pedig ez itt a lecke. Megeshet, hogy nem az a feladat, amit mondanak nekünk vagy ami annak látszik.

És még egy: ha nem törődünk a jelennel, az óriási fejtörést okoz majd a jövőben (ahogy a mesterjelölt is 10 évig tanulhatott a megfontolatlan akció után).

A végső válasz a végső választ keresőknek

Utoljára pedig: mindig végső választ keresünk. Miért nem értjük, hogy ilyen nincs? Ha találnánk akár egyet is, az csak egy újabb, megnyomorító szokás, minta. Ha a tanítvány felkészül arra vonatkozóan, hova tette az ernyőt, vajon a mester nem tudna mást, meglepőt kérdezni tőle? Az a vicc, hogy úgy tudunk jól felkészülni a nagy megmérettetésekre, ha nem készülünk fel éppen arra az egy helyzetre (hopp, itt is egy terápiás kettős kötés azonnal!). Ha ezer szituációban megpróbáljuk magunkat (tanulunk egy mestertől, na, nem az esernyőre való összpontosítás izzadtságszagú tudományát, de nem is egy "100%-ban gyakorlatorientált" tréningen), ha számos szempontot kipróbálunk, ha megőrizzük a rugalmasságunkat, ha eddzük magunkat valóban új, minőségi(!) gondolatokkal és gondolatokra, ezekből származó érzelmek megélésére..., na akkor és csak akkor lehetünk az esernyőbámulás művészei. Semmi egyéb. És mégis, ez (a) minden.

Én mindezekkel együtt azt hiszem, Tenno egy esélyes mester. Aki képes a tanulói pozíciót önként felvenni (azaz a mesterét kiválasztani, a tanításnak hosszasan és elmélyülten alárendelődni), az valamiképpen mégis nyertes.
A koan -nagyon bölcsen- csak egy végtelen tanulóidőre utal, de nem mondja meg az eredményét, azaz Tenno mester lett-e vagy sem. Nem tippelek, inkább tudom, hogy nem vált azzá. Az út és a "megoldás" nem ez, mert így könnyen egeret vajúdnak a hegyek (sok 10 év és még mindig nem mester). Nem elég a kettős kötést felismerni, ellen-kettős kötéssel leszerelni, azzal még semmi sincs megoldva. Csak a lehetőség útjából hárítottuk el az akadályokat (nem semmi!).
Nem szabad az életet tanuló-tanár helyzetre korlátozni! Ne tanítsunk, ne vizsgáztassunk, ne versengjünk minden pillanatban, mert az egész élet egy végtelen, ezer sebből vérző csatahelyszínné lesz. Mondjunk új történetet. Erről szól majd a következő lecke...

Az önteremtés magasabb rendű művelet. Nem visszaböfögni kell a leckét (indukció és dedukció az iskolából), sokkal inkább felfedezni, új világokat teremteni (abdukció). Ki ismeri az abdukció logikáját? És mégis mennyien adnak tanácsot minden percben...

Tanulságok és ilyenek

Kimeríthetetlen értelmezések és tanulságok következnek még, melyek egyenként is sorsfordítók lehetnek a személyes életünkben és karrierünkben.

Hogy kell a régi heurisztikákat (sztereotip, rutinszerű, megszokott, unalomig ismételt viselkedéseket, megoldásokat) fülön csípni? Miképpen lehet reflektálni rájuk, felülvizsgálni és leválogatni? Mit csináljunk a régi rutinokkal, félre kell őket állítani vagy használhatók lesznek még valaha? Milyen módon tudjuk megállapítani, hogy pontosan milyen új szokás volna alkalmasabb? Érdemes-e egyáltalán új megoldásokat keresni és ehhez tartozó magatartásmintázatokat elsajátítani, ismételgetni, gyakorolni, rögzíteni, hogy aztán éppen ezek hozzák ránk a bajt ismét? Mire használható még a fönti tanítás, milyen további üzeneteket tartogat? Akit érdekelnek a részletek a mindig működő gyakorlatban, szívesen látjuk a képzéseinken és a személyes tanácsadásainkon.

Dr. Kollár Iskolája: coach képzés, mediátor képzés, önismeret, abduktív tanácsadás, vezetői designgondolkodás

a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kara közös képzésében és tanúsítványával