Alternatív Müller Péter (sorozat)

Müller Péter (jel)tolmácsa vagyok: Fordítóprogram Müller Péter írásaihoz

A sorozat összes tagja itt található meg és olvasható el.

• Alternatív Müller Péter (6.): Szép múlt vár ránk!
• Alternatív Müller Péter (5.): Szerelmem, Grice!
• Alternatív Müller Péter (4.): Önismeretlenes egyenlet
• Alternatív Müller Péter (3.): Holonom az arcomon
• Alternatív Müller Péter (2.): Mutasd a metaforádat, megmondom, ki vagy!
• Alternatív Müller Péter (1.): Fordítóprogram Müller Péter írásaihoz

Déri Kriszti Heti útravalója 6.: "Szép múlt vár ránk!" (Dr. Kollár József)
Ma PhD Dr. Kollár József útmutatójához tartom magam: "Szent keretezi a profánt"

Mai hátráltató: Müller Péter Heti útravaló 55.

Ez egy kissé szomorú útravalónak tűnik, pedig nem az.

Jöttem is meg nem is, hoztam is meg nem is, mondtam is valamit és nem is, értelmesnek tűnik, pedig nem az.

Amikor a hétköznapokban élsz, nem gondolsz a múlandóságra. Olyan természetes az egész.

Rákerestem az Interneten erre a kifejezésre: "Szalad az idő". A Google saját statisztikája a következőt mutatja: Nagyjából 346 000 találat (0,24 másodperc). És ez csak az Internet, csak egyetlen kereső, csak egyetlen kifejezésre. Ez azt bizonyítaná, hogy nem gondolunk a mulandóságra? Ne gondolj az elefántra! Ne gondolj a mulandóságra, csak úgy írogassunk, zenélgessünk róla. Egyedül Müller Péter olyan okos, hogy gondol rá. Ő az első, akit e téma érdemben foglalkoztat, "most látom, milyen óriás ő" (József Attila).

Tegnap, ma, holnap, holnapután - tipeg az idő előre, közönyösen, magától értetődően. Így is mondjuk: szürke hétköznapok.

Ez az ipari társadalomból örökölt statikus idő. De miről szól, hogy "Megyünk, de mégsem közeledünk" (Quimby: Szellő)? Isten hozott a dinamikus időben! Légy üdvözölve a XXI. században, az információs társadalomban! A kohászati gépek helyett itt az idő dübörög. Nem tipeg, nem közönyös, nem magától értetődő. Ez a hozzáállás és elgondolás a szürke, rendkívül elcsépelt, unalmas, klisé, nem az idő az. Szürke és unalmas látomás az időről és az életről.

A ma, a holnap és a tegnap is az volt.  Így élsz. Eszedbe sem jut, hogy ünnepben létezel. Néha unatkozol, néha izgulsz, gyakran türelmetlenül lesed az órádat, várod, hogy múljon az idő. Így, ilyen siváran pereg le a por életed homokóráján. Percek, órák, napok, néha hónapok kincseit szórod szerteszét, nem is veszed észre, milyen csodában élsz.

Már aki. Nálunk ugyanis a "szent keretezi a profánt" (Dr. Kollár József). Ezen belül azonban számos kényelmetlenség adódhat, az élet nem feltétlenül habostorta minden pillanatban, vidámpark, sunshine reggae és Müller Péter. Miért élvezzem, amit nem lehet? Ha eltöröm a bokám, nézzem a jó oldalát? Mi lenne, ha te törnéd el? Nézhetnéd. Ünnepeld meg magad!

Azt hiszed, a jókedvhez kell még valami plusz. Valami ráadás, valami ajándék, valami kis beteljesedés, vagy váratlan öröm, de ha például egy hosszú sebészeti kezelés után először kilépsz a kórház kapuján, hirtelen megörülsz a friss levegőnek, a zsúfolt villamosoknak, a szürke aszfaltnak, a közönyös járókelőknek.

És ha nem lépek ki a kórház kapuján? Ha egyszerűen csak teszem a dolgom? Egyszerűen boldog vagyok? Boldog a szerelemtől, boldog az anyaság érzésétől, boldog az anyámmal való találkozásban, boldog egy kiadós torna után, egy jó zene mámorában, boldog, mert megértettem a Thalesz-tételt, egy sort, fantasztikus gondolatot egy minőségi könyvből...? Csak úgy. Ez ismeretlen? Kiváltképpen azoknak, akik az ipari társadalomból jönnek vagy ott ragadtak, ahol minden izzasztó volt és bele kellett pusztulni a semmibe, a kommunista szombatokba, a szocializmus lázas építésébe..., az életbe. Esetleg azoknak, akik nem elegek önmaguknak, üresek és képtelenek jól érezni magukat a bőrükben. Honnan vesszük, hogy mindenki (MINDENKI) ilyen, így érez, így gondolkodik? Statisztikát ide! Ennek hiányában mindezt csak egy elavult ember, saját, elavult érzéseinek projekciójaként értékelem.

Vajon miért érzik jól magukat az emberek a wellness fürdőkben? Pedig nem kergetik őket sebészkéssel...

Úgy érzed, visszafogadott az Élet! Csodában jársz.

Ezzel az álszent szemforgatással egyszer és mindenkorra(?) leszámolt már Ady Endre:

"Ó hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk,
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk."
(Ady Endre: Halottak napján)

Az idegenek hirtelen nem is olyan idegenek, hanem az embertársaid. A hosszú traumatológiai kezelés után úgy érzed: szeretsz közöttük lenni.
Boldog vagy, hogy ha sántikálva is, de tudsz járni. A "fog ez menni!" örömét érzed. Élvezed a lépéseidet, és irigyeled az utcán igyekvőket.

"Nem is tudják - gondolod -, milyen nagy dolog, hogy tudnak járni,  futni, fölmászni a villamos lépcsőjén!  Egyiküknek sem jut eszébe hálát adni az Istennek azért, mert működik a lába! Köszönöm, Uram, hogy járok!" A gyógyuló ember tekintete az igazi: elkezd látni. Látja, azt, hogy hány csoda és milyen szenvedés kell ahhoz, hogy az ember kimásszon a pokolból, feltámadjon a halálból. Örülsz, hogy cipő van a lábadon. Akit megcsap a múlandóság szele, rájön, milyen csoda élni.

Vagyis? Vagyis mi a recept? Mindenkit traumatológiára a SZOT üdülők helyett! Onnan kieresztjük őket és majd szépen örülnek neki, meg mindennek. Maguktól. Spontán, mert megmondtuk. Ó,  "A lét elviselhetetlen könnyűsége"!

Az "Emlékezz a halálra!" mondás nem fenyegetést jelent, hanem azt, hogy szüntelenül tartsd ajándéknak az életedet - mert minden nap ünnepnap!

Csak a szarra emlékeze-eee-m! ("Csak a szépre emlékezem" Müller péteri átirata).

Memento mori (lat. 'emlékezzél a halálra'): a keresztény, főként a szerzetesi lelkiség egyik legfontosabb jelmondata volt a középkorban. A halált mint az örök életbe való átmenetelt állítja az ember elé: a jelen történéseinek (megpróbáltatásainak és örömeinek) súlyát és értékét ez teszi reálissá (vö. Róm 8,18).

Ha mindegyik nap ünnepnap volna, akkor nem lennének ünnepek. Nem ünnep minden nap. Jól vagyok, örülök az életemnek, a társamnak (szabadon helyettesítsünk ide 100 egyebet!): ez a "szent" keret. Ezen belül pedig elviseljük a (mindennapi) profán terheket. Ezért van, hogyha örömteli életet élünk,  képesek vagyunk elfelejteni a sok rosszat, akadályt, zűrzavart. "Szép múlt vár ránk!" (Dr. Kollár József)

Kriszti 6. útravalója legyen most ez:

"Nagyon sok embernek a "szent" szó hallatán is borsózni kezd a háta. A "szentfazék, "szenteskedik" kifejezések jól példázzák azt, hogy korunk embere hogyan viszonyul azokhoz a szavakhoz, melyek számára egy elavult, idegen, a racionális viselkedéshez nehezen vagy egyáltalán nem illeszthető világból származnak. A papoktól megszabadulva bizonygatják, hogy velük minden rendben, csak kicsit idegesek, kicsi időnként elválnak, majd kicsit újra nősülnek és így tovább. A papoktól és pártitkároktól látszólag megszabadult kelet-európai kapitalizmus (pontosabban piacgazdaság) tudástermelő, életfogytig tanuló posztmodern hősei kamaszkoruk legszebb nyarát szeretnék évről-évre átélni, vagyis végleg megszabadulni a vallás- és a szocialista erkölcs utolsó maradványaitól is.

Semmi sem szent, minden mehet, ami hatékonyan segíti az érvényesülést, az előrejutást. Az ipari társadalom fokozatosan deszakralizálja a teret. Az élet homogén terében bármilyen irányba elindulhatunk, egyetlen érték van mindenütt: a siker. Mindenki frusztrált, aki nem menedzser, sportoló, bankár vagy popzenész, vagyis az ország. Szerencsére a fent leírtak karikatúraszerűen mutatják be a valóságot, a digitális kép azért ennél árnyaltabb.

Mindenki a "szentbe" vágyik. Ki így, ki úgy: néhányan Kiskegyedet olvasnak, mások ValóVilágot néznek és Müller Pétert olvasnak, persze jócskán van, aki mindezek elől Prousthoz és Kunderához menekül.

Ha ténylegesen létezne profán (vagyis a vallásos vagy kvázi-vallásos élmények átélésre teljesen képtelen ember), akkor ebben a profán, hétköznapi, szürke térben és időben a szemlélő számára a tér valóban abszolút homogén lenne, mindenféle kitüntettet rész nélkül, nem találna benne centrumot, valamiféle szilárd pontot, amire építhetné az életét szimbolizáló házát.
A profán tér homogenitásában nem lehetne "valódi" életet élni. Valójában, ezzel a fajta a homogén "sikertérrel" szemben, életünk terei nem egyneműek, minőségileg eltérő jegyeket mutatnak. Igenis léteznek (létezzenek!) kitüntetett helyek, olyan térrészek amelyek "szentek". A családi ebédlőasztal körül, a hálószobában, a táskánk zsebeiben?

Az átszellemültséghez ("szent" idő és "szent" tér) más stratégiák illeszkednek, mint a hűvös távolságtartást követelő kvázi-kereskedelmi tranzakciókhoz, a mindennapi, nagy monotonitást jelentő feladatok ellátásához.

A középpont, a centrum, a "szent tér" létrehozása a teremtéshez hasonló cselekvés. Mindez nem csupán a vallásos emberekre jellemző, hanem mindannyiunkra. Vagyis bármennyire is idegenül hangzik a nem vallásos emberek profán élettereit is "szent" terek emelik ki a káoszból és teszik élhetővé. Nemcsak a vidéken élőkét, akik gyakran saját kezükkel építették fel lakóhelyüket, hanem a nagyvárosi polgárokét is, aki számára szintén fontos a lakásuk, melyek "szent" terekként funkcionálnak.

Az információs társadalom a "szent" és a profán szintézisének (kapcsolatának, együttélésének) új módjait keresi.

A szent idő és szent tér a profán nélkül „vak”, a profán idő és profán tér a szent nélkül „üres”."

(Dr. Kollár József)